Reményik versek a 2015. versenyre

PDF Print E-mail
Written by Administrator   
Thursday, 03 September 2015 18:19

A versenyre minden résztvevő  csak egy verset válasszon az

alább közétett 25 Reményik Sándor versből.


1.Bevezető ének


Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.

Magányom boldog szigetét

Harsogják körül szent zenével,

Templomi, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:

Töprengést, gondot, szenvedélyt,

Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.

Távol: bogárkazümmögés,

Közel: kőtörő viadal.

Szálfákat sodró viadal!

Most elsüllyedt a nagyvilág.
Csak e völgy
van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.

Hadd zúgjanak a vadvizek!

 


 

2. A kis templom a nagy dómban

 

A borbereki templom falára írom

Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.

Harangja elhaló szavát

Ezer gúnyos harangvirág

Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.


Amerre fényben elhalad:

Testőrei: dárdás fenyők

Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

 

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban

A kis fatemplom félve áll.

Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:

A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,

A maga-építette dómban.

Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.

Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

 

3. A fenyők álma

 

A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.

Azután futásnak erednek,

Vagy halkan suhannak odább,

Mint foghatatlan, lenge holmi,

Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.
Hogy alig-alig fedik el a fényt.

Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.

És hogyan hálálkodik a fenyő?

Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,

Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.

Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,

Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,

Oszlik a köd,
A pára már kevés.

Aranyderüvel messze valahol

A kék ég jő: az örök
ébredés.

 

4. Az én szobám

 

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz

S a hegy viszont az ő szemébe.

Benne nehány bútordarab,

Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,

Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,

És vadvirág az asztalon.

Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be

Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,

S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

 

5. Ama keskeny út

 

A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,

Az ösvény egyre keskenyebb, -
Jövök, - ki tudja már mióta
S megyek, - ki tudja meddig még.

A célom - Isten tudja csak -
Talán a semmi - tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.

Pedig nem rázza senki sem.

Még feljebb gyér fű és moha, -
Majd puszta gránit, vagy bazalt,

Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, - minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, - ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.

 

6. Az Ünőkő

 

Ez a király.
A ködkoronás, rejtelmes nagyúr,

Aki uralkodik itt mindenen,

Mindenbe beleszól,
Mindenben benne van,

Minden fenyőnek Ő a háttere.

Ő az, aki mindíg sejtteti magát,
De nem mutatja meg, csak néha-néha,

Ha tiszta este van -
És a szivekben méltó áhítat.

Először holdvilágnál láttam Őt -
És nem tudtam, hogy Ő az.

Olyan volt, mint egy óriási árny,

Minden csöpp fényességet beborító.

Nagyobb volt, mint az éj,

Nagyobb volt, mint a csend,
Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság,

Olyan nagy volt,
S a holdfényben oly kicsi voltam én,

Hogy némán levettem a kalapom.

 

7. Vizek ha találkoznak

 

Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,

Külön kis völgyből mindenik, -
De
egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,

Alább már malmot hajtanak,

Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek - és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,

Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.

Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.

 

8. Folt, amely tisztít

 

Egy foltot látok, egy fehéret,
A látcsövembe beletévedt:

Az ott egy hómező,
Egy folt a király komor köntösén.

Ó mennyi áhítattal nézem én!

Az ott örök.
Mert nincsen július, oly rekkenő,

Mely onnan azt a foltot elvigye,

A hó az Ünőkő menyasszonya,

S örök a hóval kötött szűz frigye.

A városokban letiporták
Az égből-esett szűz havat,
Száz sáros emberláb gázolt bele, -
Itt - téltől-télig megmarad.
A szakadékból felragyog az égre.

Most a lelkemet mossa hófehérre.

 

9. Az utolsó ház

 

A fűrészmalmon túl vagyok
S ez itt az utolsó faház.
Ablakából a gyertyafény
Úgy lobog elé, mint a láz

Ijedt, beteg gyerek szeméből.

Valami fázás összeráz.
Itten végződik valami

És kezdődik valami más.

Valami nagyobb hatalom.

Ez itt az utolsó faház
S túl rajta zajlik a vadon.

Elvész az út a vak sötétbe.

Rémeket lát a házikó
S az éjbe kémlel lázban égve.

Túl rajta zajlik a vadon,

Vagy hallgat; ám a hallgatása

Még sokkalta félelmesebb.

Visszavonult a kis telep
S visszavonulva hagyta itt

Hátvédnek ezt a házikót.
És rábízta a titkait
És minden embernek-valót.
Nem előörs, - hátvéd ez itt.
Túl rajta nyoma vész az útnak, -
Az embergőgnek takarodót fúnak.

Túl rajta már a patakon
Rézsut nagy szálfák dőltek át,

Ágak, kövek, kavargó tajték,

Dühöngő összevisszaság.
Itt kezdődik a
másik hatalom:
Az ősellenség előörsei.

A házikón túl győzött a vadon.

 

10. A szemérmes sziklák

 

A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják

Gránitbordáik szörnyű éleit.

Még cserje is akad imitt-amott,

Valódi lomb,
Ősszel hulló, tavaszt váró levél,

Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott

Takarónak a szűz szirtek fölé.

A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük lakó erőt,

A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,

Vad meztelenségük',
Feszülő izmaik' nem mutogatják.

Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:

Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!

Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,

Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste

Ezeken a szemérmes szirteken

Véres rongyokba szaggatná magát.

 

11. Gyopár

 

Azt mondta valaki:
A
Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja

A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,

S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,

Ép a Korongyos tetejére.

Honnan indult: ki tudja azt?

Talán egy nagyváros felett

Látta útrakelni egy ifjú pár,
Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
Míg legörbült a sötét horizontra.

Találgatták: vajjon hol nyugszik meg?

Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.

Ezer darabra
hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része
csillagalakú lett:
Így született a havasi gyopár.

 

12. "Ördögszoros"

 

Mi dübörög, a szikla, vagy a víz?
Egyszerre dübörög
Az Izvor és az ördög katlana.

Az Izvor benne habzik.

Pezsgő nem habzik így,
Tokaj nedvének nincs ily ereje.

Ezt
nézni: mámor.
És hozzá képest rongy a szenvedély.

Egy törzs fekszik az ördög katlanában.
Fenyő volt valaha,
Évszázados fenyő.
Az ember rönknek készítette ki.

Ezóta asztal volna tán, vagy ágy.

De mást gondolt a szél.
A fergeteg
Fogta és ledobta a szakadékba.

Most ott pihen,
S a végítélet trombitáit várja.

A szoros felett összeér a szirt,
Az ördög torka szájba nyílik ott,

Villognak a kemény gránitfogak,

És egy halványkék repedés csupán

Az ég.
Menekülő utadat arra vedd

Lélek, különben itt tart a pokol.

 

13. Néha félek...

 

Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,

Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás

A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.

Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,

S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.

Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,

S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,

És így szólt hozzám barátságosan:

Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

 

14. Telefonpózna

 

Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.

Telefonpózna lett a fa:

Hírhordozója embereknek.
S a többi közt kell állnia.
A többi mind faragott oszlop,

Legyalult, kinyalt, síma fa,

Olyanok, mint az udvaroncok.

Ezen még ott az ősi kéreg,
És van még benne büszkeség, -
S az erdőre még visszaréved.

Úgy bontja meg a többiek sorát,
Mint a fecsegő, léha népet

Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.

Az emberek a drótot hozták,
Ott állt, útban állt, kapóra jött,

Nem vágták ki - csak besorozták.

De rajta még az ősi kéreg,
A büszkesége megmaradt még, -
S az őserdőre visszaréved.

 

15. Dialóg

 

A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,

Mint harmadik.
Különben csend lakik

Körül az erdőn.

A harkály:

Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

A fenyő:

Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.

A harkály:

Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

A fenyő:

Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.

A harkály:

Az emberektől függ tehát?

A fenyő:

Az ember nagynak képzeli magát.

A harkály:

Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,

S melléd telepszik egy vidám család?

Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat

A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

A fenyő:

Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

 

16. Lovas favágó

 

Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:

Komor erő.
A piros alkonyat

Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.

A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,

Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.

A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?

Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?

A fenyők sötét gyűlölettel nézik,
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, -
De zuhanva, még összezúzom őt!

És zúgnak, mint az összeesküvők.

 

17. Csigadomb

 

Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt,
Vadul burjánzott az árva-csalán.

Elemi iskolás fantáziámban
A Lomniczi-csúcs lehetett talán.

A kolozsvári öreg Lövöldében

Zajlottak akkor víg majálisok,
A Csigadomb oldalt s félre esett,

Magánya húzott és hívogatott.
A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam

S a gonddal gyomlált játszó-tereket,

Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek,

A "hágóra", mely
oda vezetett.
A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás,

De gyermek voltam, és a gyermek lát

Többet is, mást is, mint eső után

Lomhán szerteszét kúszó sok csigát.

A vadbozót közt jó volt tévelyegni,

Gyüjteni üres csigaházakat,
S a lakatlan, gazdátlan házikókba

Beleálmodni úrnak - magamat.

Gyerekkorom alvó lapályai:

Holdfényben úszó sejtések felett

Az a kicsi halom: a Csigadomb

Állt és jelentett örök hegyeket.

Az idő szállt, - a Csigadomb maradt,
Én összeforrtam, s egy lettem vele,

Én lettem ő, amikor elenyészett
A Lövöldével nyoma és neve.

Oldalt estem és félre estem én is,
Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán,

Az ösvényt hozzám mégis megtalálták

Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán.

Kis halom voltam, kis halom vagyok,

Nem is mutattam volna egyebet,
De megrendült a lomha föld alattam

S egyszercsak körülvettek a hegyek.

Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek,

Az óra történelmet mutatott,
És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme

Nekem mind hegy-barátokat adott.

Hegy-barátokat itt is, - meg amott is,

A mindennap héroszai közül, -
Istenem, mit tehet a Csigadomb,
Ha hegyek gyűrűje fogja körül?

Megpróbáltam hozzájok nőni fel,

Vagy legalább játszani Lomniczot,

S beleragyogni a váró világba

Valami ködös, szent káprázatot.

Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett,

Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra,

A köd-káprázat aztán szétszakadt,
S én búsan eszméltem a - Csigadombra.

Istenem, tudom: kis halom vagyok,
Köröttem köd, káprázat szétszakadt.

Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, -
Csak köszönöm Neked a csúcsokat.

1931 május 12

 

18. "Elefántcsont-torony" 1931-ben

 

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Mintha az önvád nem volna elég:

Hogy nem ölelhetem egy öleléssel

Az északi s a déli féltekét,
Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,

És nem törölhetek le minden vért,
Hogy nem zenghetem végeszakadatlan

A véghetetlen nyomor énekét.
Azt kellene, azt kellene talán.
Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.

De gúny és szitok süvöltöz köröttem,

Mert van még kék ég, hóvirágos ág,

S egy cinke, Isten örök proletárja

Máskép fújja magányos dallamát,

Mint a morajló, éhes tömegek.
S én a cinkével is énekelek.

Az énekemet ki szabhatja meg?

Én azt dalolok, amit akarok,

Vagyok, aki vagyok,
S tán akkor dalolok az emberért,
Amikor a cinkével dalolok.
És igenis: a csillagokkal is,

És igenis: a virágokkal is,
És minden kopott, ócska szerelemmel,

Ma is, ma is, ma is.
S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg,
Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg?

S nem nagyobb doktora-e a nyomornak,
Mint a balgán kuruzsló forradalmak?

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.

Éppen azért: vagyok, aki vagyok.

Költő vagyok.
Kié vagyok?
- Hiába nekem szegzett fegyverek -:
Először Istené,
Aztán önmagamé,

Aztán a tietek.

1931 december 14

 

19. Család-fa

 

A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.

Isten nevében keresztelte meg,

Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.

És nőtt azután és lombosodott,

Nagy család fölé terebélyesedett.

És későn érő gyümölcsöt hozott.

De mikor a következő tavasszal

Elvirágoztak mind a fák már régen:

Még mindíg volt belőle pince-mélyen.

Most nem virágzik már és nem terem,

Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen

A vén kert egyre ritkuló ölén,

Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,

Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:

Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.

1933 október

 

20. Végállomás

 

Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé

Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,

Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások

Váltották fel a büszke vas-utat.

Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;

Más oldalról csupán a szél izenget

S hozza szárnyán a fenyőillatot.

Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,

Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.

Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,

Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,

Elalszik szépen az egyetlen lámpa

Az állomás előtt.

A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt

És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban
mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.

Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.

Dobsina, 1921 szeptember végén

 

21. Csendes csodák

 

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

 

22. Torony

 

Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.

Szent Mihály templomának a tornya
Olyan csodás volt, olyan új-forma.

És mégse láttam még ily ismerősnek,
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.

Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.

Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.

És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.

S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.

Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.

Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.

1923 november

 

23. Viadukt

 

Az Isten hídépítő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat.

S hogy érezzem: a lelkek serege

Egymást keresve rajtam áthalad.

Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,

S ne lássák a pokol torkát alattam,
Míg egymás mennyország-szemébe néznek.

Így esnek rajtam át találkozások,

Testvériségek, barátságok, nászok.
S a Hídépítő tudja csak, meg én:

Alattam milyen mély az ördög-árok.

Viadukt vagyok, bús diadalív.
- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -
Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,
A hídépítő Istennek: dicsőség.

Néha kérdem bűnös-kíváncsian:
Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -
Kondul a mély, mint megütött harang,

Sziklák között enyészve jár a hang...

S épít a nagy Mérnök másik hidat.

Így is csak elnyeli a messzeség
A rajtam kongó lépések zaját,

Átvonuló seregek dörejét,
Az éneket, a nászi muzsikát.

Én maradok a szürke ég alatt,

Alattam szédítő sziklafalak

Meredeznek tovább...

1923

 

24. Alpesi rózsa

 

Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,

S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten

Nesztelen léptű lábai elé?!

Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,

Szellős, szigorú, büszke magasságban.

Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.

A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,

Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,

Törpefenyő, boróka megakasztott,

Fejem fölött a végtelen virrasztott,

Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,

Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!

 

25. A völgy felett

 

Itt holdarany,
Itt holdezüst

Leng mindenütt

Mint könnyű füst,
S a fákat glóriázza.
Oly rezzenéstelen a némaság,

Amint a titkok titkát magyarázza.

Oly mély a völgy.
A völgybe lenn
Valahol messze tombol a patak,

Útját a kőbe dübörögve vágja.

Ide fel
Nem hat el
Hangjából csak egy árva, kósza nesz:

Vezeklő lélek ima-mormolása.

Lelkemben minden összeolvad:
Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.

Oly altató, oly zsongító,
Oly békéltető ez a messzi nesz.

Oly jó így állani a völgy felett,
S hallgatni bölcsen és betelten

A mélységben kavargó életet.

Hohe Rinne, szebeni havasok, 1925 szeptember

 

 

Last Updated ( Thursday, 03 September 2015 18:31 )
 
joomla templateinternet security reviews

Hirlevél







Fotógaléria

Operett est
Image Detail
University template joomla by internet security review