A versenyre minden résztvevő  csak egy verset válasszon az

alább közétett 25 Reményik Sándor versből.

1.Bevezető ének

Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Harsogják körül szent zenével,
Templomi, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!

Most elsüllyedt a nagyvilág.
Csak e völgy van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!

A borbereki templom falára írom

Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.

Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll.
Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-építette dómban.
Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány bútordarab,
Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, -
Jövök, - ki tudja már mióta
S megyek, - ki tudja meddig még.
A célom - Isten tudja csak -
Talán a semmi - tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.

Még feljebb gyér fű és moha, -
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, - minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, - ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.

Ez a király.
A ködkoronás, rejtelmes nagyúr,
Aki uralkodik itt mindenen,
Mindenbe beleszól,
Mindenben benne van,
Minden fenyőnek Ő a háttere.
Ő az, aki mindíg sejtteti magát,
De nem mutatja meg, csak néha-néha,
Ha tiszta este van -
És a szivekben méltó áhítat.

Először holdvilágnál láttam Őt -
És nem tudtam, hogy Ő az.
Olyan volt, mint egy óriási árny,
Minden csöpp fényességet beborító.
Nagyobb volt, mint az éj,
Nagyobb volt, mint a csend,
Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság,
Olyan nagy volt,
S a holdfényben oly kicsi voltam én,
Hogy némán levettem a kalapom.

Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek - és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.

Egy foltot látok, egy fehéret,
A látcsövembe beletévedt:
Az ott egy hómező,
Egy folt a király komor köntösén.
Ó mennyi áhítattal nézem én!

Az ott örök.
Mert nincsen július, oly rekkenő,
Mely onnan azt a foltot elvigye,
A hó az Ünőkő menyasszonya,
S örök a hóval kötött szűz frigye.

A városokban letiporták
Az égből-esett szűz havat,
Száz sáros emberláb gázolt bele, -
Itt - téltől-télig megmarad.
A szakadékból felragyog az égre.

Most a lelkemet mossa hófehérre.

A fűrészmalmon túl vagyok
S ez itt az utolsó faház.
Ablakából a gyertyafény
Úgy lobog elé, mint a láz
Ijedt, beteg gyerek szeméből.

Valami fázás összeráz.
Itten végződik valami
És kezdődik valami más.
Valami nagyobb hatalom.

Ez itt az utolsó faház
S túl rajta zajlik a vadon.
Elvész az út a vak sötétbe.

Rémeket lát a házikó
S az éjbe kémlel lázban égve.
Túl rajta zajlik a vadon,
Vagy hallgat; ám a hallgatása
Még sokkalta félelmesebb.

Visszavonult a kis telep
S visszavonulva hagyta itt

Hátvédnek ezt a házikót.
És rábízta a titkait
És minden embernek-valót.
Nem előörs, - hátvéd ez itt.
Túl rajta nyoma vész az útnak, -
Az embergőgnek takarodót fúnak.

Túl rajta már a patakon
Rézsut nagy szálfák dőltek át,
Ágak, kövek, kavargó tajték,
Dühöngő összevisszaság.
Itt kezdődik a másik hatalom:
Az ősellenség előörsei.

A házikón túl győzött a vadon.

A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják
Gránitbordáik szörnyű éleit.
Még cserje is akad imitt-amott,
Valódi lomb,
Ősszel hulló, tavaszt váró levél,
Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott
Takarónak a szűz szirtek fölé.

A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük lakó erőt,
A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,
Vad meztelenségük',
Feszülő izmaik' nem mutogatják.
Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:
Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!

Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,
Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste
Ezeken a szemérmes szirteken
Véres rongyokba szaggatná magát.

Azt mondta valaki:
A Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ifjú pár,
Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
Míg legörbült a sötét horizontra.
Találgatták: vajjon hol nyugszik meg?
Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
Ezer darabra hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része csillagalakú lett:
Így született a havasi gyopár.

Mi dübörög, a szikla, vagy a víz?
Egyszerre dübörög
Az Izvor és az ördög katlana.
Az Izvor benne habzik.
Pezsgő nem habzik így,
Tokaj nedvének nincs ily ereje.
Ezt nézni: mámor.
És hozzá képest rongy a szenvedély.

Egy törzs fekszik az ördög katlanában.
Fenyő volt valaha,
Évszázados fenyő.
Az ember rönknek készítette ki.
Ezóta asztal volna tán, vagy ágy.
De mást gondolt a szél.
A fergeteg
Fogta és ledobta a szakadékba.
Most ott pihen,
S a végítélet trombitáit várja.

A szoros felett összeér a szirt,
Az ördög torka szájba nyílik ott,
Villognak a kemény gránitfogak,
És egy halványkék repedés csupán
Az ég.
Menekülő utadat arra vedd
Lélek, különben itt tart a pokol.

Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
S a többi közt kell állnia.
A többi mind faragott oszlop,
Legyalult, kinyalt, síma fa,
Olyanok, mint az udvaroncok.

Ezen még ott az ősi kéreg,
És van még benne büszkeség, -
S az erdőre még visszaréved.

Úgy bontja meg a többiek sorát,
Mint a fecsegő, léha népet
Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.

Az emberek a drótot hozták,
Ott állt, útban állt, kapóra jött,
Nem vágták ki - csak besorozták.

De rajta még az ősi kéreg,
A büszkesége megmaradt még, -
S az őserdőre visszaréved.

A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.

A harkály:

Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

A fenyő:

Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.

A harkály:

Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

A fenyő:

Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.

A harkály:

Az emberektől függ tehát?

A fenyő:

Az ember nagynak képzeli magát.

A harkály:

Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
S melléd telepszik egy vidám család?
Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

A fenyő:

Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.

A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.

A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?

A fenyők sötét gyűlölettel nézik,
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, -
De zuhanva, még összezúzom őt!

És zúgnak, mint az összeesküvők.

Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt,
Vadul burjánzott az árva-csalán.
Elemi iskolás fantáziámban
A Lomniczi-csúcs lehetett talán.
A kolozsvári öreg Lövöldében
Zajlottak akkor víg majálisok,
A Csigadomb oldalt s félre esett,
Magánya húzott és hívogatott.
A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam
S a gonddal gyomlált játszó-tereket,
Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek,
A "hágóra", mely oda vezetett.
A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás,
De gyermek voltam, és a gyermek lát
Többet is, mást is, mint eső után
Lomhán szerteszét kúszó sok csigát.
A vadbozót közt jó volt tévelyegni,
Gyüjteni üres csigaházakat,
S a lakatlan, gazdátlan házikókba
Beleálmodni úrnak - magamat.
Gyerekkorom alvó lapályai:
Holdfényben úszó sejtések felett
Az a kicsi halom: a Csigadomb
Állt és jelentett örök hegyeket.

Az idő szállt, - a Csigadomb maradt,
Én összeforrtam, s egy lettem vele,
Én lettem ő, amikor elenyészett
A Lövöldével nyoma és neve.

Oldalt estem és félre estem én is,
Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán,
Az ösvényt hozzám mégis megtalálták
Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán.
Kis halom voltam, kis halom vagyok,
Nem is mutattam volna egyebet,
De megrendült a lomha föld alattam
S egyszercsak körülvettek a hegyek.
Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek,
Az óra történelmet mutatott,
És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme
Nekem mind hegy-barátokat adott.
Hegy-barátokat itt is, - meg amott is,
A mindennap héroszai közül, -
Istenem, mit tehet a Csigadomb,
Ha hegyek gyűrűje fogja körül?
Megpróbáltam hozzájok nőni fel,
Vagy legalább játszani Lomniczot,
S beleragyogni a váró világba
Valami ködös, szent káprázatot.
Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett,
Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra,
A köd-káprázat aztán szétszakadt,
S én búsan eszméltem a - Csigadombra.

Istenem, tudom: kis halom vagyok,
Köröttem köd, káprázat szétszakadt.
Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, -
Csak köszönöm Neked a csúcsokat.

1931 május 12

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Mintha az önvád nem volna elég:
Hogy nem ölelhetem egy öleléssel
Az északi s a déli féltekét,
Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,
És nem törölhetek le minden vért,
Hogy nem zenghetem végeszakadatlan
A véghetetlen nyomor énekét.
Azt kellene, azt kellene talán.
Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.
De gúny és szitok süvöltöz köröttem,
Mert van még kék ég, hóvirágos ág,
S egy cinke, Isten örök proletárja
Máskép fújja magányos dallamát,
Mint a morajló, éhes tömegek.
S én a cinkével is énekelek.
Az énekemet ki szabhatja meg?
Én azt dalolok, amit akarok,
Vagyok, aki vagyok,
S tán akkor dalolok az emberért,
Amikor a cinkével dalolok.
És igenis: a csillagokkal is,
És igenis: a virágokkal is,
És minden kopott, ócska szerelemmel,
Ma is, ma is, ma is.
S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg,
Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg?
S nem nagyobb doktora-e a nyomornak,
Mint a balgán kuruzsló forradalmak?
Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.
Éppen azért: vagyok, aki vagyok.
Költő vagyok.
Kié vagyok?
- Hiába nekem szegzett fegyverek -:
Először Istené,
Aztán önmagamé,
Aztán a tietek.

1931 december 14

A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.

1933 október

Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.

Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.

Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.

A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.

Dobsina, 1921 szeptember végén

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.

Szent Mihály templomának a tornya
Olyan csodás volt, olyan új-forma.

És mégse láttam még ily ismerősnek,
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.

Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.

Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.

És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.

S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.

Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.

Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.

1923 november

Az Isten hídépítő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat.
S hogy érezzem: a lelkek serege
Egymást keresve rajtam áthalad.
Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,
S ne lássák a pokol torkát alattam,
Míg egymás mennyország-szemébe néznek.
Így esnek rajtam át találkozások,
Testvériségek, barátságok, nászok.
S a Hídépítő tudja csak, meg én:
Alattam milyen mély az ördög-árok.

Viadukt vagyok, bús diadalív.
- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -
Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,
A hídépítő Istennek: dicsőség.
Néha kérdem bűnös-kíváncsian:
Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -
Kondul a mély, mint megütött harang,
Sziklák között enyészve jár a hang...
S épít a nagy Mérnök másik hidat.

Így is csak elnyeli a messzeség
A rajtam kongó lépések zaját,
Átvonuló seregek dörejét,
Az éneket, a nászi muzsikát.
Én maradok a szürke ég alatt,
Alattam szédítő sziklafalak
Meredeznek tovább...

1923

Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,
S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten
Nesztelen léptű lábai elé?!

Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,
Szellős, szigorú, büszke magasságban.

Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.
A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,
Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,
Törpefenyő, boróka megakasztott,
Fejem fölött a végtelen virrasztott,
Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,
Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!

Itt holdarany,
Itt holdezüst
Leng mindenütt
Mint könnyű füst,
S a fákat glóriázza.
Oly rezzenéstelen a némaság,
Amint a titkok titkát magyarázza.

Oly mély a völgy.
A völgybe lenn
Valahol messze tombol a patak,
Útját a kőbe dübörögve vágja.

Ide fel
Nem hat el
Hangjából csak egy árva, kósza nesz:
Vezeklő lélek ima-mormolása.

Lelkemben minden összeolvad:
Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.
Oly altató, oly zsongító,
Oly békéltető ez a messzi nesz.

Oly jó így állani a völgy felett,
S hallgatni bölcsen és betelten
A mélységben kavargó életet.

Hohe Rinne, szebeni havasok, 1925 szeptember