A versenyre minden résztvevő csak egy verset válasszon az
alább közétett 25 Reményik Sándor versből.
1.Bevezető ének
Hallod? ezek a vadvizek! Ezt hallom én itt nappal, éjjel. Magányom boldog szigetét Harsogják körül szent zenével, Templomi, szent, örök zenével.
E zúgás mellett alszom el, E zúgás mindent túlkiált: Töprengést, gondot, szenvedélyt, Lelki sebet, lelki halált, E zúgás mindent túlkiált.
Hallod: ezek a vadvizek! Nincs több ily édes dajkadal. Távol: bogárkazümmögés, Közel: kőtörő viadal. Szálfákat sodró viadal!
Most elsüllyedt a nagyvilág. Csak e völgy van, s e vadvizek. Tőlük tanulok énekelni, Rájok nézek, bennök hiszek. Hadd zúgjanak a vadvizek!
A borbereki templom falára írom
Fölötte égig ér a szirt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli.
Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad: Testőrei: dárdás fenyők Állnak titáni sorfalat, A szirt felett, s az ég alatt.
Dördül az ormok orgonája, Az Ünőkőre ború száll. A mérhetetlen szikladómban A kis fatemplom félve áll. Belőle félve száll az ének, A dícséret a dóm urának: A magasságok Istenének.
Mert emberkéz emelte csak. Fenn az Úr lépked hallgatag, A maga-építette dómban. Önnön művében elmerül: Az örök-szépben, örök-jóban.
Fenn az Úr lépked hallgatag. A fenyők némán szalutálnak. Ő néha-néha fölriad, S visszaköszön testőrhadának, A sok sötét, szurkos titánnak.
A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek. Azután futásnak erednek, Vagy halkan suhannak odább, Mint foghatatlan, lenge holmi, Testetlen, fátylas délibáb. Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként. Hogy alig-alig fedik el a fényt. Ezek a boldog álmok. Aki ily álmot látott, Annak a fának hálálkodni kell. És hogyan hálálkodik a fenyő? Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen, Szurony sem szaggatja meg odafenn, Csak néha üti át Egy órjás dárdáját a fellegen. Ezek a gonosz álmok. Aki ily álmot látott, Reccsenve jajdul, álmában kiált, Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom, Valahol virrad már a láthatáron, Oszlik a köd, A pára már kevés. Aranyderüvel messze valahol A kék ég jő: az örök ébredés.
Nem volt ilyen szobám soha: Alacsony kis padlásszoba, De szeme égigérő hegyre néz S a hegy viszont az ő szemébe. Benne nehány bútordarab, Oly durván összerótt, - De visszadobnék minden földi jót, Ha ezért kínálnák cserébe.
Ez az én remeteszobácskám. Körül a falon fenyő, páfrány, És vadvirág az asztalon. Szeretteim a nagyvilágban, Látjátok: én most itt lakom.
Az ablakokon zöld zsalu van: Nehéz, zöld pilla a szemen, De a szempillát nem csukom be Virrasszon örök-éberen.
Nappal lássam, hogy fut a felhő, Éjjel halljam, mit nyög az erdő, S mint zúgnak körül a vizek, -
Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.
A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb, - Jövök, - ki tudja már mióta S megyek, - ki tudja meddig még. A célom - Isten tudja csak - Talán a semmi - tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szívem. Úgy zeng, mint egy kristályharang. Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, - Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, - minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel. Megyek, - ki tudja meddig még.
Ez tán a mennybemenetel.
Ez a király. A ködkoronás, rejtelmes nagyúr, Aki uralkodik itt mindenen, Mindenbe beleszól, Mindenben benne van, Minden fenyőnek Ő a háttere. Ő az, aki mindíg sejtteti magát, De nem mutatja meg, csak néha-néha, Ha tiszta este van - És a szivekben méltó áhítat.
Először holdvilágnál láttam Őt - És nem tudtam, hogy Ő az. Olyan volt, mint egy óriási árny, Minden csöpp fényességet beborító. Nagyobb volt, mint az éj, Nagyobb volt, mint a csend, Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság, Olyan nagy volt, S a holdfényben oly kicsi voltam én, Hogy némán levettem a kalapom.
Harsogva jő két vadpatak, Egy harmadik, egy negyedik, Külön kis völgyből mindenik, - De egymás felé tartanak. Alább a sodruk sebesebb, Alább már malmot hajtanak, Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze Rejlik az Ünőkő alatt, Egyiké itt, a másiké amott. De álmukban már látják társukat, Akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadul birkóznak fával, kővel. -
És győznek - egyesült erővel.
Egy foltot látok, egy fehéret, A látcsövembe beletévedt: Az ott egy hómező, Egy folt a király komor köntösén. Ó mennyi áhítattal nézem én!
Az ott örök. Mert nincsen július, oly rekkenő, Mely onnan azt a foltot elvigye, A hó az Ünőkő menyasszonya, S örök a hóval kötött szűz frigye.
A városokban letiporták Az égből-esett szűz havat, Száz sáros emberláb gázolt bele, - Itt - téltől-télig megmarad. A szakadékból felragyog az égre.
Most a lelkemet mossa hófehérre.
A fűrészmalmon túl vagyok S ez itt az utolsó faház. Ablakából a gyertyafény Úgy lobog elé, mint a láz Ijedt, beteg gyerek szeméből.
Valami fázás összeráz. Itten végződik valami És kezdődik valami más. Valami nagyobb hatalom.
Ez itt az utolsó faház S túl rajta zajlik a vadon. Elvész az út a vak sötétbe.
Rémeket lát a házikó S az éjbe kémlel lázban égve. Túl rajta zajlik a vadon, Vagy hallgat; ám a hallgatása Még sokkalta félelmesebb.
Visszavonult a kis telep S visszavonulva hagyta itt
Hátvédnek ezt a házikót. És rábízta a titkait És minden embernek-valót. Nem előörs, - hátvéd ez itt. Túl rajta nyoma vész az útnak, - Az embergőgnek takarodót fúnak.
Túl rajta már a patakon Rézsut nagy szálfák dőltek át, Ágak, kövek, kavargó tajték, Dühöngő összevisszaság. Itt kezdődik a másik hatalom: Az ősellenség előörsei.
A házikón túl győzött a vadon.
A sziklák itten oly szemérmesek: Fenyőágakkal takargatják Gránitbordáik szörnyű éleit. Még cserje is akad imitt-amott, Valódi lomb, Ősszel hulló, tavaszt váró levél, Tiszavirág a halhatatlan zöldben. Még cserje is akad imitt-amott Takarónak a szűz szirtek fölé.
A sziklák itten oly szemérmesek, Úgy rejtik a bennük lakó erőt, A lappangó hatalmat. Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek, Vad meztelenségük', Feszülő izmaik' nem mutogatják. Nem üvöltik alá A magasságból a vándor fejére: Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!
Hanem, ha jönne egyszer buja ember, S taposná a zöldet fejük fölött, S úgy hozná végzete, Hogy egyszer félre lépne: A magasságból lebucskázó teste Ezeken a szemérmes szirteken Véres rongyokba szaggatná magát.
Azt mondta valaki: A Korongyoson gyopár is terem. Azóta vágyaimnak netovábbja A Korongyos-tető. Róla álmodom nappal-éjjel, S a pici fehér csillagokról, Mik szikráznak a vad kövek között.
Mert úgy lehet: Egy hullócsillag szállt alá oda, Ép a Korongyos tetejére. Honnan indult: ki tudja azt? Talán egy nagyváros felett Látta útrakelni egy ifjú pár, Sikoltó ívét elkísérték szemmel, Míg legörbült a sötét horizontra. Találgatták: vajjon hol nyugszik meg? Hát ide hullt. Ide, a Korongyos-tetőre. Ezer darabra hullott széjjel, De üdvösségét megtalálta. S minden kis része csillagalakú lett: Így született a havasi gyopár.
Mi dübörög, a szikla, vagy a víz? Egyszerre dübörög Az Izvor és az ördög katlana. Az Izvor benne habzik. Pezsgő nem habzik így, Tokaj nedvének nincs ily ereje. Ezt nézni: mámor. És hozzá képest rongy a szenvedély.
Egy törzs fekszik az ördög katlanában. Fenyő volt valaha, Évszázados fenyő. Az ember rönknek készítette ki. Ezóta asztal volna tán, vagy ágy. De mást gondolt a szél. A fergeteg Fogta és ledobta a szakadékba. Most ott pihen, S a végítélet trombitáit várja.
A szoros felett összeér a szirt, Az ördög torka szájba nyílik ott, Villognak a kemény gránitfogak, És egy halványkék repedés csupán Az ég. Menekülő utadat arra vedd Lélek, különben itt tart a pokol.
Néha félek... Úgy nyugtalanít ez a suttogás, Ezek a halk neszek, Ez az imbolygás, ez az összejátszás A hátam megett. E halk hullása nem tudom minek. Itt nem hull levél, Tán az Idő pereg Bús percegéssel itt, az örökzöldben. Néha félek... A fenyves olyan kísérteties. Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok, S felszúrhat minden öreg fenyő tűje. Egy idegen parány, Akit nem tűr az ősvadon magában. De multkor egy gyökérbe botlott lábam, S ahogy fölnéztem, Megrázta szakállát egy vén fenyő, És így szólt hozzám barátságosan: Öcsém, jobban vigyázz! S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!
Elsorvadt, száraz ágai Mint béna karok, kimerednek. Telefonpózna lett a fa: Hírhordozója embereknek. S a többi közt kell állnia. A többi mind faragott oszlop, Legyalult, kinyalt, síma fa, Olyanok, mint az udvaroncok.
Ezen még ott az ősi kéreg, És van még benne büszkeség, - S az erdőre még visszaréved.
Úgy bontja meg a többiek sorát, Mint a fecsegő, léha népet Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.
Az emberek a drótot hozták, Ott állt, útban állt, kapóra jött, Nem vágták ki - csak besorozták.
De rajta még az ősi kéreg, A büszkesége megmaradt még, - S az őserdőre visszaréved.
A harkály kopogtat egy vén fenyőfát. Én a botomra dőlve hallgatom, Mint harmadik. Különben csend lakik Körül az erdőn.
A harkály:
Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?
A fenyő:
Azt jól tudják az istenek, Akik az életem kimérték.
A harkály:
Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?
A fenyő:
Bizony mondom, nem függ az se tőlem, Se tőled.
A harkály:
Az emberektől függ tehát?
A fenyő:
Az ember nagynak képzeli magát.
A harkály:
Mit gondolsz mégis: Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad, S melléd telepszik egy vidám család? Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat A nap heve után? Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!
A fenyő:
Mit tudom én! Bölcső leszek talán. Talán koporsó. Oly mindegy nekem.
Lovon jő, nem gyalog, Lovon jő, hallgatag: Komor erő. A piros alkonyat Mögötte jő És megnöveszti furcsán, feketén.
A fejszét vállára vetette, Mint halál a kaszát, Úgy lovagol A fenyveseken át És megvetőn tekintget szerteszét.
A fenyők sötét gyűlölettel nézik: A hóhér ott megyen! Vajjon kivel tart ma leszámolást? Veled? Velem? És holnap ki kerül a bárd alá?
A fenyők sötét gyűlölettel nézik, És zúgnak, mint az összeesküvők. S megszólal egy: Én holnap meghalok, - De zuhanva, még összezúzom őt!
És zúgnak, mint az összeesküvők.
Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt, Vadul burjánzott az árva-csalán. Elemi iskolás fantáziámban A Lomniczi-csúcs lehetett talán. A kolozsvári öreg Lövöldében Zajlottak akkor víg majálisok, A Csigadomb oldalt s félre esett, Magánya húzott és hívogatott. A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam S a gonddal gyomlált játszó-tereket, Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek, A "hágóra", mely oda vezetett. A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás, De gyermek voltam, és a gyermek lát Többet is, mást is, mint eső után Lomhán szerteszét kúszó sok csigát. A vadbozót közt jó volt tévelyegni, Gyüjteni üres csigaházakat, S a lakatlan, gazdátlan házikókba Beleálmodni úrnak - magamat. Gyerekkorom alvó lapályai: Holdfényben úszó sejtések felett Az a kicsi halom: a Csigadomb Állt és jelentett örök hegyeket.
Az idő szállt, - a Csigadomb maradt, Én összeforrtam, s egy lettem vele, Én lettem ő, amikor elenyészett A Lövöldével nyoma és neve.
Oldalt estem és félre estem én is, Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán, Az ösvényt hozzám mégis megtalálták Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán. Kis halom voltam, kis halom vagyok, Nem is mutattam volna egyebet, De megrendült a lomha föld alattam S egyszercsak körülvettek a hegyek. Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek, Az óra történelmet mutatott, És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme Nekem mind hegy-barátokat adott. Hegy-barátokat itt is, - meg amott is, A mindennap héroszai közül, - Istenem, mit tehet a Csigadomb, Ha hegyek gyűrűje fogja körül? Megpróbáltam hozzájok nőni fel, Vagy legalább játszani Lomniczot, S beleragyogni a váró világba Valami ködös, szent káprázatot. Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett, Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra, A köd-káprázat aztán szétszakadt, S én búsan eszméltem a - Csigadombra.
Istenem, tudom: kis halom vagyok, Köröttem köd, káprázat szétszakadt. Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, - Csak köszönöm Neked a csúcsokat.
1931 május 12
Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. Mintha az önvád nem volna elég: Hogy nem ölelhetem egy öleléssel Az északi s a déli féltekét, Hogy nem száríthatok fel minden könnyet, És nem törölhetek le minden vért, Hogy nem zenghetem végeszakadatlan A véghetetlen nyomor énekét. Azt kellene, azt kellene talán. Csak azt, csak azt, csak azt a balladát. De gúny és szitok süvöltöz köröttem, Mert van még kék ég, hóvirágos ág, S egy cinke, Isten örök proletárja Máskép fújja magányos dallamát, Mint a morajló, éhes tömegek. S én a cinkével is énekelek. Az énekemet ki szabhatja meg? Én azt dalolok, amit akarok, Vagyok, aki vagyok, S tán akkor dalolok az emberért, Amikor a cinkével dalolok. És igenis: a csillagokkal is, És igenis: a virágokkal is, És minden kopott, ócska szerelemmel, Ma is, ma is, ma is. S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg, Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg? S nem nagyobb doktora-e a nyomornak, Mint a balgán kuruzsló forradalmak? Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. Éppen azért: vagyok, aki vagyok. Költő vagyok. Kié vagyok? - Hiába nekem szegzett fegyverek -: Először Istené, Aztán önmagamé, Aztán a tietek.
1931 december 14
A nagyapám gyümölcsfát ültetett: Aranyparment, batult és ponyikot És kanadai kormos renetet. S köztük egy ismeretlen csemetét. Isten nevében keresztelte meg, Adván neki önnön család-nevét. A névtelen fa Reményik-fa lett. És nőtt azután és lombosodott, Nagy család fölé terebélyesedett. És későn érő gyümölcsöt hozott. De mikor a következő tavasszal Elvirágoztak mind a fák már régen: Még mindíg volt belőle pince-mélyen. Most nem virágzik már és nem terem, Letöredeztek lassan ágai. De hogy ne álljon oly reménytelen A vén kert egyre ritkuló ölén, Vigasztalásul szépen ráfutott A vadszőlő, e költői növény. Ősz van. Bíborpalást leng most a fán, Utolsó díszül fedve fát s nevet. Nézem s szemembe könnyű könny szivárog: Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.
1933 október
Vonat csak egy irányból érkezik, S csak egy irányba megy, A sinek útját más világ felé Elállta itt a hegy. A váltó és a szemafor Zöld fénye csupán egy felé mutat, Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások Váltották fel a büszke vas-utat.
Jelzőharang csak egy irányba kondul S csak egy irányból jelez vonatot; Más oldalról csupán a szél izenget S hozza szárnyán a fenyőillatot. Legott fanyar édesség támad, Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül, Ez a végállomások illata, És én itt álmodozom egyedül.
Patak csobog szelíd sötétben, Zizzenve hull a lomb, A vasuti őr, mint egy jegenye, Maga elé borong, És ha bejött az éjféli vonat S pár fáradt, késő utas vele jött, Elalszik szépen az egyetlen lámpa Az állomás előtt.
A nagy hegyekre komoly csend terül, Szekér se dübörög... Tücsök zeng őszi csillagfény alatt És hallgatja sok élő-halott rög. E pillanatban mégis béke van, A szívemben is béke, semmi más. Ó lenne ez a pillanat örök, S a szívem is egy ily végállomás.
Dobsina, 1921 szeptember végén
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.
Tegnap este az erkélyablakon Át néztem: be különös a torony.
Szent Mihály templomának a tornya Olyan csodás volt, olyan új-forma.
És mégse láttam még ily ismerősnek, Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.
Sohase láttam így keretbe vágva, A városból, a világból kivágva.
Ily nyugalmasan, szépen egyedül, Mindenen túl, és mindenen felül.
Sötét vállát a holdfény meg nem ülte, Szánkázott rajta, lebegett körülte.
Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által, Húzta, húzta a lelkemet magával.
S ahogy nőttem, úgy keményedtem én, Szédült a hold lelkem orom-kövén.
Kőcsipkéimnek komor erdejében, Elaludtak a vágy-galambok mélyen.
És a fájdalom vércsevisongása: Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.
S az egész bűvös, zord-erejű látás: Egy kővé harsant diadalkiáltás.
Végül ott álltam én, keretbe vágva, A városból, a világból kivágva.
Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül, Mindenen túl és mindenen felül.
Amíg újra emberré nem omoltam. - A tornyot nézve, én is torony voltam.
1923 november
Az Isten hídépítő vas-keze Kifeszült a mélységek fölé, Hogy összekössek messze partokat. S hogy érezzem: a lelkek serege Egymást keresve rajtam áthalad. Hogy fogva tartsam őket, mint igézet, S ne lássák a pokol torkát alattam, Míg egymás mennyország-szemébe néznek. Így esnek rajtam át találkozások, Testvériségek, barátságok, nászok. S a Hídépítő tudja csak, meg én: Alattam milyen mély az ördög-árok.
Viadukt vagyok, bús diadalív. - Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. - Magamnak: gyötrelem, másoknak: út, A hídépítő Istennek: dicsőség. Néha kérdem bűnös-kíváncsian: Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? - Kondul a mély, mint megütött harang, Sziklák között enyészve jár a hang... S épít a nagy Mérnök másik hidat.
Így is csak elnyeli a messzeség A rajtam kongó lépések zaját, Átvonuló seregek dörejét, Az éneket, a nászi muzsikát. Én maradok a szürke ég alatt, Alattam szédítő sziklafalak Meredeznek tovább...
1923
Lapály lakója, elhiszed-e, mondd, Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont, S futószőnyegként terül nyár felé A havasokat látogató Isten Nesztelen léptű lábai elé?!
Lapály lakója, hidd el nekem: láttam Most harmadéve, izzó arany nyárban, Szellős, szigorú, büszke magasságban.
Hiába, ingyen nem adódik semmi, Nagyon magasra kellett érte menni. A hátizsákom felhorzsolta vállam, A szeges cipő feltörte a lábam, A botom eltört, újat kellett vágni, Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni, Törpefenyő, boróka megakasztott, Fejem fölött a végtelen virrasztott, Szomszédságomban villámok cikáztak, A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak, Hullott a lelkem vére-verejtéke, - De feljutottam - s megérte, megérte!
Itt holdarany, Itt holdezüst Leng mindenütt Mint könnyű füst, S a fákat glóriázza. Oly rezzenéstelen a némaság, Amint a titkok titkát magyarázza.
Oly mély a völgy. A völgybe lenn Valahol messze tombol a patak, Útját a kőbe dübörögve vágja.
Ide fel Nem hat el Hangjából csak egy árva, kósza nesz: Vezeklő lélek ima-mormolása.
Lelkemben minden összeolvad: Minden, mi volt, mi van, s mi lesz. Oly altató, oly zsongító, Oly békéltető ez a messzi nesz.
Oly jó így állani a völgy felett, S hallgatni bölcsen és betelten A mélységben kavargó életet.
Hohe Rinne, szebeni havasok, 1925 szeptember
|